Endrődi Sándor

Láthatatlan koszorúk

Messze van a sírod tőlem
S talán el is van hagyatva,
Koszorumnak gyér virági
Hervadozva függnek rajta.

Ha ki néha arra téved
S látja, milyen árva emlék. -
Magában tán fel is sóhajt:
- No, ezt ugyan elfeledték!

Elfeledték... S én azalatt
Bolygok itten egymagamban,
Nem beszélek soha rólad
S rád gondolok szakadatlan.

Népes utcán, zúgó zajban
Bolygok, mint a vándorárnyék
S oly nagy csend van körülöttem
Mintha temetőbe' járnék.

Sáppadozva nézek széjjel
A hullámzó sokaságon,
És közöttük a te sírod
Mozdulatlan ormát látom.

Látom itt is, látom ott is,
Napvilágon, éjsötétben,
Reám mered mindenünnen
Árván, szomorún, fehéren.

S ha még olyan messze járok,
Nincs az tőlem soha távol,
Idegen föld, idegen ég
Ködéből is rámvilágol.

Lehet bármily veszett kedvem,
Tombolhatok, mindhiába!
Földhöz vágom a poharat
S megyek mindent megutálva.

Odahaza felszakítom,
Kitárom az ablakomat,
S ime, a te távol sírod
Ott áll a kis ablak alatt.

Nézem, nézem, - oh, dehogy van
Elfeledve, elhagyatva:
Hideg kövét égő lelkem
Ölelgeti, csókolgatja.

S míg a bús éj fátyolával
Minden életet beárnyal:
Szívem elborítja titkon
Könnyel, dallal és virággal...