A bujdosó Levente
Lengyelország egén tornyosul a felhő -
Harczi lobogókat lobogtat a szellő.
Csatajelre várva farkasszemet néznek
A lengyel daliák, pomerán vitézek.
Fáj a szive szegény Micziszláv királynak,
Hogy im ujra fogynak, sokan sirba szállnak.
Ég urához küldi forró imádságát,
Hogy ne hagyja el a lengyelek hazáját.
"Istenem, te látod, lengyeleknek atyja!
Hogy kezem a kardot már nem forgathatja.
Öreg vagyok már én kardra, kelevézre,
Hősi koszorura, harczi dicsőségre.
De ma még harczolok, a keresztet védem,
Ne hagyd el seregem, sok derék vitézem!
Mutasd meg hatalmad a vad pomeránon,
Hogy bálványok helyett tégedet imádjon."
Igy könyörög a hős lengyelek királya,
Mellette térdepel hervadó leánya.
Hervadó leánya, drága szemefénye,
Öröme és búja, minden ékessége.
"Jer ide - szólitja - szomoru kis szivem,
Hajtsd le a fejedet vállamra szeliden,
Hadd simogassam meg szép arany hajadat,
Hadd csókolgassam meg hervadó arczodat!
Ölelj át, karolj át puha kis kezeddel,
Nézz reám ragyogó fekete szemeddel.
Mosolyogj, melegits, mint a nap sugára...
Ugy lehet: ma látjuk egymást utoljára.
Fáj a szivem érted, hogy hervadni látlak,
Hogy nem lehetsz párja délczeg daliádnak;
Faggatták a szellőt, patakot, madárkát,
A leveles bokrot, de sehol se látták."
Főurak szemében könnycseppek ragyognak,
A király s leánya hangosan zokognak...
Egyszer csak hadikürt, tárogató harsan:
A pomerán vezér odavágtat gyorsan.
Termete óriás, csupa vas és pánczél...
Reng alatta a föld, zúg mögötte a szél.
Paripája tombol, mint valami táltos,
Hosszu nagy sörénye levegőbe' szálldos.
"Micziszláv! Micziszláv! lengyelek királya!
Kiméljük a népet - mennydörgve kiáltja -
A háboru sorsát intézzük el szebben:
Gyilkos kardjainkat mérjük össze ketten.
Vagy pedig nem bánom: jőjjön hát akárki,
Pomerán vezérrel csatasikra szállni.
A párviadalban, ki elesik: népe
Hódolva boruljon a másik elébe!"
A vezér láttára a király megdöbben,
Hiszen őt öreget legyőzheti könnyen.
Hányja a hab lelkét s nem engedi lánya,
Hogy kardot emeljen a vad pomeránra.
Ekkor mint az égből földre csapó villám,
Ott terem egy bajnok, sisak van az arczán,
Daliás termetén idegen ruházat -
Egyenest a lengyel király elé vágtat.
Kivonja a kardját, köszön daliásan,
S igy beszél röviden, érthetően, bátran:
"Lengyelek királya! Kardom fölajánlom...
Diadalt nyerek én a vad pomeránon!"
Kérdezi a király: "Ki vagy te, mi vagy te?"
Feleli: "Egy magyar, bujdosó levente."
Szép királykisasszony megriad e szóra:
Fehér lesz, mint a hó, piros, mint a rózsa.
Könyörög apjának, lábáho' letérdel:
"Ne engedd vivni a pomerán vezérrel..."
A levente fordul engedelem nélkül -
S a pomerán vezért kiveti nyergébül.
Leugrik lováról... folytatja keményen
Félbeszakadt harczát gyalog a fövényen.
Jobbra-balra villog fényes aczélkardja,
Gőgös ellenségét szitokra fakasztja:
"Ejnye, czudar ficzkó! ejnye czudar lélek!
Azt hiszed talán, hogy én te tőled félek?
No várj, megtanitlak keztyübe dudálni,
Hogyha épen oly nagy benned a kurázsi."
Tigrisi méreggel ront a leventére,
Egy iszonyu vágást irányoz fejére.
De daliánk sem rest, megelőzi gyorsan:
A pomerán vezér ott hever a porban.
Elveszi életét... s felszökik lovára,
Megy a király elé, mint a madár, szállva,
Fölmutatja kardját, köszön daliásan:
A pomerán meghalt, jelenti alássan.
Megszólal Micziszláv: "Jer ide szivemre!
Te bujdosó magyar, te vitéz levente!
Ne légy bujdosója többet e világnak -
Lengyelek királya megfogad fiának.
Pomeránországot átaladom néked,
Ráadásul adok egy kis feleséget.
Angyali teremtés... kis szivét utánad
Régóta emészti keserü bubánat.
Hanem előbb mondd el: ellened mi támadt,
Hogy el kellett hagyni gyönyörü hazádat?
Bujdosó életre micsoda szél hajtott?
Mi a származásod? mi a neved, rangod?"
Egy hosszu sohajtás kél a bajnok ajkán,
Szomoru emlékek tükröződnek arczán,
Megszólal lelkében valami keserü,
Tépdesi, szaggatja, mint a saskeselyü.
A király kérdése szurja, mint a tövis,
Kérdező szavára felelne is, nem is.
Végre a könnypatak megered szeméből,
S leveszi a fátyolt gyászos életéről.
Megnevezi magát, hogy ő Béla, névleg,
Kopasz László fia, fejedelmi herczeg,
Az unokaöcscse szent István királynak,
Kinek vénségére a nyakára hágtak.
Mondja, hogy egy asszony kezében a gyeplő,
Ki fia javára örökösen cselt sző.
Ő és testvérei el-kimenekedtek;
A kerek világnak bujdosói lettek.
De Vazulnak, mondja, nem volt menekvése,
Forró tüzes ólmot öntetett fülébe.
Kitolatta szemét udvarmesterével...
Verje meg az isten mind a két kezével!
Hogy fölfedi magát a vitéz levente:
Hódolnak előtte a daliák rendre;
Szép királykisasszony borul a nyakába,
Kisütött szivében a napnak sugára.
Szép aranyos hintón palotába térnek,
Főurak kisérik, aranyos vitézek.
Csapnak olyan lakzit, hogy soh'se lesz párja...
Ez a Béla herczeg szép históriája.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!