Indali Gyula

Az éj hangjai

Éjjel, ha minden síri, néma,
S az álom mégis elkerül:
Csodás hangok hatnak be néha
S zsibonganak agyam körül.

Hangok, mik az űrben lebegnek
Tördelve átkot és imát,
S míg oszlanak jöttén a reggnek
A titkos éjfélt rezgik át.

Dal, mely szerelmi vággyal esde,
Könyörgvén szívet a szivért
A gőgös lánytól holdas este,
— S ma már csak a sírból kisért.

Panasz, mely kiáltni nem mer
S nyögésbe fojtja a nyomort,
Mit meg nem ért a büszke ember,
S a szél kacagva messze hord.

Fohász, mi a lány ajkán olvad,
Kinek mocsok van szűz övén,
Akit megejte mély nyomor, vagy
Letört szivetlen cselszövény.

S az elnyomottak, üldözöttek,
Igaz ügyért kínt szenvedők
Hörgése, jajja, kik könyörgnek
Már nem segélyt, csak szemfedőt.

S hangok, miket zokogva sírnak
Milljó halottak árnyai,
Kiket nem bírt a néma sírlak
Az életért kárpótlani.

S e zűr-zsivaj majd összejátszva
Rémes karrá szövődik át,
— Borzalmasan gunyolni látszva
A boldogoknak himnuszát —

Irtózatos váddal zendül föl
A csillagos égboltokig,
Ahol az Úr, dics-énekektől
Elszenderedve, álmodik.