Bozzai Pál

Hallgass el!

Hogy mi fekszik szivemen,
Többé el nem mondom:
Hallgass el most énekem,
Hallgass el most lantom!

Sovár lelkemnek kevés,
Vágynak és reménynek,
A borostyán ága és
A megtapsolt ének.

Elmondotta énekem,
A mit érze szívem,
Önmagához hűtelen,
A hazához híven.

Ittam bort, szerettem lányt,
- Ez az élet kedve -
Ámde téged, oh hazám!
Mindennek felette.

Lelkem hordja gondjaid';
Szentelj föl hőseddé,
És lantomnak hurjait
Karddal vágom ketté.

És mikor majd szertehúll,
Elhalván zengése,
Fölriad rá zordonúl
Kardom zörrenése.

A dicsőség, életem
Napvilága, fénye,
És a tündér szerelem
Holdvilágos éje.

S mind az, a miért sovárg
Egy még ifju élet,
Szép öröm! hervadt virág!
Mostan Isten véled.

Szivem tégedet szeret
Életben, halálban,
Ott leszek hazám! veled
A vész órájában.

A tied lesz életem,
Mig karom birandom:
Hallgass el hát énekem,
Hallgass el most lantom!