Jászay-Horváth Elemér

Bálint diák búcsúja

Az én órám is eljött.
Nagy, terhes őszi felhők
Rejtik már az ég fiát.
Hajlott fejem beszórják
Lelankadt szirmu rózsák,
Hervatag kaméliák.
Még visszanéz a múltra,
Mert hosszu, hosszu útra
Indúl már a vén diák.

Bús álmokon tünődve,
Búsan merűlni ködbe,
Álmélkodni képeken;
Végigtekinti vágyón
Sok asszonyon, leányon,
Sápadt arcu szépeken;
Mindig csak várni, kérni,
Álom-mezőkön élni:
Ennyi volt az életem.

Lassan megyek el innen.
Lelkem elhagyta minden
Fürge szellem, fürgeség.
Szép asszonyok, szerelmek
Könnyverte útra keltek
Tűnve, messze tűnve rég.
Szivem mért is keresnék?
Elföd, kis porszemecskét
Szürke élet, szürkeség.

Se hírnevem, se rangom.
Törött cserép a hangom,
Elveszett az énekem.
A szívem rossz is, vén is,
S fáj elköszönni még is,
Fáj pusztúlni énnekem.
Óh, gyors futásba múló,
Árnyak közé simúló,
Elszalasztott életem...