Endrődi Sándor

Ünnep-est

Boldog, aki feldíszíti fáját,
A sötétzöld, fénylő gallyakat;
Gyertyácskáit sorba gyujtogatja
S szobájában egy árny sem marad.

Összegyűl a házi kör vidáman,
Tapsol, ujjong az egész család,
Mintha zengő, csattogó madárdal
Verné fel a téli éjszakát...

Földíszítem én is zöld fenyőmet,
Meggyújtom a gyertyácskákat is,
De szememben könnyek égnek titkon
S örömömnek zengő szárnya nincs.

Megváltozott az élet köröttem,
Búban, gyászban megváltoztam én;
Ezekről a ragyogó lombokról
Nem hull én rám, nem hull semmi fény.

Árva lelkem csüggedt bánatával
- Árny az árnyban - némán állok itt.
És tünődöm: nem kellene inkább
Koszorúba fonnom ágait?

Olyan e fa, mint a szomorú fűz,
Melynek lombja sírhalmokra hull,
Fénye, mint a temetők pompája,
Mely halottak estéjén kigyúl.

Mindig lesz rajt' boldog napjaimból
Egy-egy emlék, mely suttog, beszél,
Tűnt tavaszból, meghalt szerelemből
Egy-egy halvány, reszkető levél;

Mindig lesz rajt' egy kicsiny lovacska,
Mely ez estén gazdátlan marad
S egy kis bébi, mely hiába várja
Úrnőjét a lengő lomb alatt...