Somlyó Zoltán

Az utókornak

Az utókornak írom ezt
a szélben, amely elereszt,
mint fáknak levelét.

Ha reám már az éther ül,
fordítsák majd le héberül
e bús magyar zenét!

Gerezdek alján rossz sövény:
gubbaszkodón - ez voltam én -
Kanóc a mécs felett.

És égtem, égtem reszketőn,
amíg a sötét háztetőn
az eső megeredt.

Sötét lett és a mécsolaj
így sóhajtozott: jaj, jaj, jaj!...
S e sóhaj messziszállt.

Sötét falak közt elveszőn
küldtem a múltba könnyezőn
a sok, sok, sok niszánt.

Egyszer Hebronba jártam én,
ott karomat kitártam én
a rózsák közt bizony...

Egy rózsa volt, mely megfogott -
azóta minden elfogyott;
s most könnyemet iszom.

Már nem libegek csók között,
elszürkülve a szók között,
időmet így nyögöm.

Takarva olcsó holmiba,
lógok, mint fáradt trombita
a pókhálós szögön.

Temető szobám padlata.
Csak fajtám véres tudata:
mi bennem eleven...

Márványok sima lapjain
tapogatódznak ujjaim:
és érzem a nevem!