Somlyó Zoltán

A tizenkét betű

Be sokszor gondolok azokra,
kik engem hűtlen elfeledtek:
kik a szívükből kivetettek
s a hullaházba, jégre tettek.

Kik a nevem már ki se mondják,
s mint sírt, mely be van nőve fűvel,
elkerülik, s gyáva derűvel
bánnak a tizenkét betűvel...

Elfelejtik, amit jelentett
e betűk sora: egy világot,
az életet, e nagy karátot,
a nők s férfiak: a barátok...

Elfelejtik a hűségeskűt,
a vérszövetség hős rubintját:
vak öklükkel arculsuhintják
élet és halál drága titkát.

Az áldozatot is felejtik,
az áldozatot és az árát;
egy szent ország véres határát,
hol a sátán rabolva jár át...

Elfelejtik azt, aki voltam;
azt, akik voltak, elfelejtik;
aki vagyok, azt sárba ejtik:
a nagy művet fércére fejtik...

Elfelejtik az én nevemmel
életük fényét és babérját;
az ifjúságuk vágyát, célját...
S az öregség tompa acélját...