Somlyó Zoltán

Levél atyámnak

A város fái közt merengve járok:
szelíd, leromlott, árva sarjadék.
Az életet hideg szemekkel nézem;
lesorvadt már a vágyam karja rég.
Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra,
mert mérges férgek rágnak dúlt agyán...
Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. -
Élj boldogul, atyám!

Mi lettem én?... e kérdés feleletlen!
Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr.
Se szárny, amely az égre rajzolódik,
sem erő, mely a föld méhibe fúr.
Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb,
mint ama por, mely lassan száll reám...
Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget -
Élj boldogul, atyám!

Neved helyett ha újat is kerestem:
nem tudja sem király, sem kisbiró.
Se fönt, se lent nem számít már manapság
egy borús arcú magyar versiró.
Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó,
nincs márványlépcsős úri palotám...
Nem is kivánok semmit, amim nincsen -
Élj boldogul, atyám!

Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony!
Két szende szem: szívemnek oltalom!
Hogy nem lehetett életemnek szomját
a szerelem üdvével oltanom.
Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik
a késő napok hűvös alkonyán...
S hogy nincs fiam... Bár néked se lett volna -
Élj boldogul, atyám!