Endrődi Sándor

A sivatagon át

Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.

Mély, benső, tiszta részvét könnye,
Égőbb, mint az ég csillaga.
Ne gondold csalfa bolygótűznek,
Nem, - ez a szerelem maga.

Itt állunk mindketten zúzottan,
Rémes hajótörés után:
A zörgő roncsot lábainkhoz
Verdesi még az óceán.

Még visszavillog egy-egy villám,
- Az ég szeméből zord harag -
Arcunkon még az átélt válság
Bús árnyai vonaglanak.

Köröttünk siketítő zajlás,
Előttünk sivatag, magány...
Rád nézek kérdőn, szomorúan
S te félénken, remegve rám.

Oh, nem a tavasz hajnalfénye,
- Viharos felhőzeten át
Zord őszi alkony rőt világa
Veti ránk baljós sugarát.

Oh, nem az ábránd, nem az álmok,
- Nevető rózsák szirmai
Nem fognak a mi homlokunkra,
Sem útainkra hullani.

Valami mondhatatlanul nagy,
Megdöbbentőn mély bánat az,
Mely könnyeid láttára, gyermek,
Engem velőkig átnyilaz.

Kezemet szótlan feléd nyujtom,
De te hallod szívem zaját,
És megindulunk egymás mellett,
S megyünk - a sivatagon át.