Szerző
Reményik Sándor

Reményik Sándor

erdélyi származású költő, akinek verseit 1945 után politikai okokból évtizedekre száműzték a magyar irodalomból

1890. augusztus 30. — 1941. október 24.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 991 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. július 26.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Reményik Sándor

Egy serpenyő parázs

Nagy üres csend, - téli templom-hideg.
A mindeneknek mindíg-nyitott ajtón
Néha mégis, én is betévedek.
Alacsony padkán, ajtóhoz közel
Anyóka gunnyaszt: bús mese-alak,
Ölében tartva révedező szemmel
Egy serpenyő pirosló parazsat.

Fölötte a boltozat dermedez,
Alatta a kő-kockák: jéglapok,
Körül a szentek kétszer merevek,
S ami arany: kegyetlenül ragyog.
Isten világa most olyan magas,
És olyan irgalmatlanul örök:
Jó, hogy illanó kék sóhaj gyanánt
Ez a kis földi parázs füstölög.

Fölibe tartja két ráncos kezét,
Úgy issza rajtuk át a meleget,
Összevegyül a parázs sóhaja
És ajkáról a bágyadt lehelet.
Be bágyadt ő, be bágyadt a parázs,
Be bágyadtak mindketten énvelem,
Be szelíd itt e kicsi földi tűz, -
Másutt tán forradalom, szerelem.
Forradalom, szerelem, tűz, tavasz!
Valahol élnek s égnek e szavak,
S mint kenyérmorzsát pazar lakomáról,
Idáig hullatják a parazsat.
S e tűz-morzsa, e szelídült üszök,
Ez átlényegült lázár-láng még ád
Parányi, édes, földi meleget,
Ha agg és hideg az Isten-világ.

Ez az agg anyó, aki templom-őr,
Isten hideg világát őrzi itt:
Oltárok drága selymét-bársonyát
S a szentek mély, szomorú titkait.
Számára veszve a világ-varázs, -
Minden öröme e kéken sóhajtó,
Halkan sercegő, utolsó parázs. -

1931. január 30.

Reményik Sándor aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!