Tóth Kálmán

Közeleg már...

Közeleg már, közeleg a pillanat...
Viszontlátom az én kedves fiamat,
Szinte látom: hogy jön be a szobába,
Kicsiny karja, picziny karja kitárva.

Bizony, bizony e pillanat édes lesz,
Oh mi forrón szoritom majd szivemhez;
Betakarom, elfedem őt karomba,
Mint virágát elfödi a fa lombja.

Azután majd a térdemre ültetem,
Ő meg mesél, beszél nekem szüntelen,
Gyermek beszéd!... bizony semmi nincs azon,
Mégis olyan áhitattal hallgatom!

Már az igaz, hogy azt tudni nem lehet:
Mért szeretünk egy ilyen kis gyermeket?
Oly esetlen minden szava és tette,
Mégis... mégis majd meghalunk érette.