Lévay József

Élő bánat

Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért...
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.

Meghaltam én e világnak,
Szivemben csak az anyának
Olthatatlan keserve ég.
Semmi sem láttatja rajtam,
Hogy derült napokba hajdan
Hol ragyogtam, ki valék?

Melyről szép álmokat szőttem,
Únott, utált lett előttem
A trón fénye, bíbora:
Boldogságom ott nem épült,
Fénye mellett elsötétült
Életem legszebb kora.

Elkerülgetem hazámat,
Járok, mint egy élő bánat
Távol messze földeken:
Hátha talán rám ott várna
A remény egy végsugára,
Ahol minden idegen.

Hajómat a tenger habja
Míg a partokig ragadja,
Áltat egy-egy pillanat:
Hullámzaj között lebegni,
Hátha el tudnám feledni
Őt! őt! avagy magamat.

Sűrű erdők árnya rejt el,
Biztat édes enyhülettel:
De én ott sem nyughatom,
Valami azt súgja lassan:
Nincs az én sebemre balzsam,
Nincs megállás útamon.

Míg jó sorsunk nem feledt el,
Ő is, én is szeretettel
Csüggtünk egy hű nemzeten:
Ott sem tudok már nyugodni,
Onnan is csak futni, futni!
Míg útólér végzetem.

Nincs már könnyem, nincs mit sírni:
Setét búmat nem deríti
A mennyország üdve sem:
Szivem haldokló verése
Egy istennő szenvedése:
A fiamat keresem.