Bálint György

Idegen női arc

Egy idegen női arcot úsztat
Didergős, félős lelkembe, csillanó tükrén
A zimankós, őszi folyó
És a hajók szomorú, fekete füstje;
Egy idegen női arc merül fel a sötétből
Az álomba hulló, lebegő szoba mélyén;
És a csillagokból kibukkanón és egyre élesedőn
Szikrázik fel ez az arc, ugyanaz mindig, idegenül;
És messze városok reggeli zengése,
Sötéten emelkedő, bömbölő erdők
És vágtató, őrült szirénák
Harsognak mindig csak egy, idegen nevet;
Mint zúduló patak: megriadt vérem zakatolása,
És már fordulok százfelé, kergetett vad s bekerített,
De mindenütt rámnyílik, milliószor a két idegen szem.
Kábult forgásba indul a föld és az ég,
Az emelő-daruk a Dunába hajítják terheiket,
Felszakadnak a sinek és ölelőn egymásba csavarodnak,
Nincs menekvés, már fekete,
Eszelős gyűlölettel fúrom az öklöm a szemembe,
Hogy ne lássak,
Már futnék, átkozva futnék a vadonba,
S már szelíd, könnyes alázattal térdelek s imádkozom
A győzelmes, idegen női arc előtt.