Szerző
Komjáthy Jenő

Komjáthy Jenő

magyar költő, a 19. század végén a magyar líra egyik megújítója

1858. február 2. — 1895. január 26.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 872 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. március 10.

Megosztás

Címkék

Komjáthy Jenő

Március 15-én

Üdvöz légy, Március! Köszöntlek!
Villámot szór szemem, szivem remeg.
Öröm s harag vív énbennem tusát
Dicsőjtve március nagy idusát;
Homlokomon kigyúl a büszkeség,
Szivemben düh és bosszu tüze ég.

Sírjából a megholt idő kikél;
Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;
Az üdvözült naptestü szellemek
Élőkkel fognak immár társkezet.
Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg,
Amit e más világból intenek!

Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász!
Félistenküzdelem, új hősvilág;
Minő csaták, minő lelkesedés!
- Fukar talajba pazar vérvetés; -
Szent őrület, csodás álomvaló,
Gondolni is gyönyör, vérforraló.

Új Tirteusz és új Démoszthenesz:
Petőfi és Kossuth: félistenek. -
Száműzve virraszt lángszavú Kossuth,
Petőfi meghalt s halhatatlanult. -
Új Golgotán elvérző nagy fiak,
Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.

Majd álhalál, virrasztók kardala;
Majd a nagy éjre új nap hajnala:
Álcsillag volt, ah nem a büszke nap,
Hisz keleten nem: - nyugaton hasadt.
S a nemzet él, - él mint idült beteg,
Türelme nőtt, akarni feledett.

Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad!
Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?
Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek
Beköték nyiladó, szilaj szemed!
Kegy s alkalom megadá félig azt,
Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.

Arcomra ez hajt szégyen- s bosszupirt,
Ez az, mi tisztán lelkesedni tilt.
Szégyenlenem kell, hogy csak itt vagyunk,
Napok lehetnénk, s mint mécs, sápadunk.
Pislog csupán, holott valód a fény:
Helyetted, nemzetem, pirúlok én!

Vagy éppen naggyá lenni félsz talán?
Mily gyávaság! Szégyen reád, hazám!
Nem ismered tennen hatalmadat,
Amelyből új kor, új világ hasad?
Avagy megszűnt-e szülni új gyönyört,
Új hősöket e vérihlette föld?

Meddő vagy férfiakban, Kánaán!
És néped - ó, mily átok ez, hazám! -
Míg a hatalom előtt meglapúl,
Testvértelen saját keblébe dúl;
Törvényt lát rajta félénk bárgyuság,
S mosolygva hordoz megszokott igát.

Ó, hogyha szétoszthatnám köztetek
Szabadságszomjas, büszke lelkemet!
Ó, vajha tudnátok szeretni azt,
Egyedül azt, mi fennkölt és szabad:
Szent rémülettel hogy dobnátok el
Mindent, mi még zsarnokjelet visel!

Ó, hogyha szétönthetném köztetek
Nagy, lánggal égő, forró szívemet!
Ó, vaj ha tudnátok gyülölni úgy,
Mit bűnmagul hagyott a gyáva múlt,
Melyből csak átok, szolgaság terem,
Eldobnátok borzadva, hirtelen!

Hogy tűrheted ilyen soká, hazám,
Mi szolgabélyeget visel magán?
Dús kerteid meddig tapossa még
E gyászmagyar, ez alkusz nemzedék?
Mikor jön már a megváltó vihar
Rontó, teremtő tenger lángival?

Üdvözlégy Március! Köszöntelek.
Emléked rázza fel a nemzetet!
Ha lángszavam lángban fogamzanék,
Gyönyör vón akkor s boldog büszkeség
Dalolnom eszmeharcot, hőstusát
S a szent szabadság égi himnuszát!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ