Darmay Viktor

A vén dádé

Hej, mi az itt, ház vagy kunyhó,
Vagy csak olyan vakondtúrás?
Gyönge vályogoldalának
Elég volna egy-két rúgás.
Szerteszét áll a födele,
Mint a bolond ember haja,
Rókalyuk az ablak, ajtó;
Kunyhó biz ez, cigánykunyhó...
- Hanem azért nem addig a!

Tekintetes, méltóságos,
Ne izéljen most az egyszer;
Húzza lejjebb a pipáját
Mindenféle mesterember.
Ami nincsen az ínyére,
Hagyja abba, hagyja békén;
De ne bántsa ám a gazdát,
Ne gucsmolja ringyét-rongyát,
Árokpartján, faluvégén,

Hej, vén Zsiga, öreg dádé!
Azért, hogy most ott ülsz lomhán,
Sürgő-forgó háznéped közt
A tüzhelynél elguggolván,
S a füstön, mely szemed marja,
Annyi nézni valód akad,
Hogy aki lát, sajnál minden, -
Nem voltál te mindig ilyen
Semmihaszna, ágrólszakadt.

Jobb időben s nem oly régen,
Dehogy voltál, dehogy voltál,
Mint valami bársonymentén
Az ezüstgomb, úgy ragyogtál.
Egy fél ország vigadott, sírt
Édes hangján hegedűdnek;
Húrjairól egyre-másra,
Mint tóról a gólya, szárcsa,
Szebbnél szebb nóták repültek.

Hogy hallgattak, hogy ujráztak,
S te mily büszke, hetyke lettél,
Hogy meghánytad fejed, vállad,
Mikor neki tüzesedtél.
Aztán húztad kivirradtig,
S ők daloltak, táncolának...
S egy nap - mintha csak ma volna! -
Úgy rohantak indulóra
A csatába - a halálnak.

- Ácsi Zsiga! vége annak,
Hír, dicsőség, minden elhagy;
Nem hallod már: hogy volt, hogy volt!
Dehogy hallod, hisz siket vagy.
Nagy-Sallónál egy ágyúhang,
Szegény dádé, fülbe rúgott;
Azt se hallod, azt se, midőn
Kedves régi hegedüdön
Pattognak a régi húrok.