Babits Mihály

Szelek sodrában

A táj most olvadt tűzben reszket, de a szél
a forró levegőbe vágja késeit,
hogy ing a ház s a kerekfaru dombok is
vonaglanak, mint a cirkuszban egy kövér
artistanő, kit férje tőrrel hány körül,
vonaglik mozdulatlan vonaglással a
deszkák előtt; s e domb, e tőrök, mind a Föld
a reszkető léggombolyaggal titkos és
léttelen szíjjon rántva lódul a nagy Ür
vad gépházában. Hogy tudsz nyugton ülni holt
emlékeken tünődve, képzelt pontokat
rajzolva e röpke vonalba, vagy bolond
szívvel fogódzva a bukó jelenbe, mint
székének karfájába a lezuhanó
aeroplán hajósa? Nincs gyökered az
időben, s nem vagy mint kemény hegyoldalak
árvalányhaja, melyet hasztalan cibál
a vak vihar, hanem mint pitypáng pelyhei,
legek koldusa, szállj csak semmi sem tiéd
s hol fogsz a végén virágozni, nem tudod.