Az estve
Immár a sík várost füstös köd takarja!
Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja,
Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére,
Az ég s föld csudái tág nézőhelyére.
Íme már a szellő felkapott szárnyára,
De csakhamar leül vagy a fa ágára,
Vagy a zöld vetések tetejét megszállja,
S a játszó habok közt magát ott lóbálja.
A hegy, völgy is kezdi hinteni illatját,
Felfogván az égnek lehulló harmatját;
Melyben minden, ami nappal ellankadott,
Megfürdött, s újulva ismét feltámadott.
Az egész környékben a munka kezd múlni,
Ki-ki mezejéről haza kezd indúlni,
A bőgő csorda is ballag bő tőgyével,
Hogy dézsákat töltsen jó édes tejével.
De a szolgáló is siet kosarával,
Hogy viszont jól tartsa szedett zöld gallyával.
A juhász késéri gyapjat termő nyáját,
S ártatlan kedvében megfújja dudáját.
Azonban mindenütt a zaj csendesedik,
Míg a nagy Természet el nem szenderedik.
Az égről is leszáll az éj szelídséggel,
Erdőt, falut, mezőt béfed setétséggel.
Én ezek közt nyugodt lelkiismérettel
Imádom azon jót méltó tisztelettel,
Akinek régenten isteni szavára
A csendesség élő erőt vett magára.
Ha a Hold ártatlan világával felkél,
Tudván, hogy amely részt felém fordít, csak fél,
S mégis gömbölyűnek tetszik, csudálkozom,
Látom, hogy gyakorta könnyen csalatkozom.
Ha megfáradt testem pihenni vágyódik,
Nehéz szemem is már önként bécsukódik:
Nagyhamar örömmel felbontom ágyomat,
Mert nem félek, hogy kár rémítse álmomat.
Ha az Est-csillagát már alig láthatom;
Végy, mondom, öledbe édes nyugodalom;
Képe vagy te ama hosszasabb éjjelnek,
Mely után nincs vége az örök reggelnek.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!