Vörösmarty
Elnézlek sokszor a magány s az álom
Csöndes ködfátyolán át, est ha száll,
Hogy a vidék porában, sírba vágyó
Szívedbe vág a nagyszerű halál.
Északnak rémes árnyait idézed
S a dunántúli borba könny vegyül,
Távol arany ködében kelevézek
Csillognak és virrasztasz egyedül.
A harc elült. A daliák elestek
Vagy várja őket külföld, honi rejtek
S hiába húzza már a vén cigány,
Üres a csárda, a csiger silány,
A tündér vágyak puszta temetőjén
Csak hantokat melenget a verőfény.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!