Petőfi Sándor

Tűnődés

Ifjúkoromnak ébredése
Ah, oly tündéri, szép vala,
Miként a koszorús tavasznak
Varázst mosolygó hajnala.

Hű lyányka dűle karjaimba,
Hű lyányka csókja égete,
S mennynek röpíté képzeményim
Hesper-tüzű tekintete;

S az érzemény, mely lelkesítve
Dagasztá e meleg kebelt,
Rózsás berek lombsátorában
Szelíden ömlő dalra kelt.

Lejárt az év, s a fáradatlan
Idő uj évet alkota,
A kellemgazdag ifjuságnak
Elhulla bájvirúlata;

S nincs már a lyányka karjaimban.
És hervad a fantázia,
Az istenítő boldogságnak
Ekkép ki kelle halnia!

Ti, fönt a menny kék tengerében
Mosolygva fürdő csillagok!
Trónjához a szent végezetnek
Olyan közel kik állotok.

Melyik ragyog reményt szivembe,
Melyik ragyog közűletek?
Hogy egykor még örömre kelni
Nem lészen tiltva véletek;

Akár a lyányka hű ajkáról
Szedvén új édes csókokat,
Akár ha szárnya képzetemnek
Dicsőbb világokhoz ragad.