Leselkedő magány
És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
2013. április 19. 10:25 |
Nagyon szeretem a költő verseit.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Nemesné