Nyéki Vörös Mátyás

XXXI. Zsoltár

Bódogok, azkiknek
Undok vétkeinek
Sebét az Úr befödte.
Mint idegen bűnnek,
Tulajdon vétkének
Büntetését nem vötte,
De sőt jó voltából,
Bűneit lelkéből
Az Isten letörlötte.

Én pedig vétkemet,
Födözvén sebemet,
Bánatban elszáradtam.
Mert éjjel és nappal
Szent kezed ostorral
Súlyod terhet hágy rajtam.
Azért sok kínomban,
Tövis közt ültömben
Már csak meg nem fonnyadtam.

De tehozzád térek,
Bocsánatot kérek,
Előtted vallást tészek.
Sebem rútsága,
Bűnöm undoksága
Vádlója magam lészek.
Az te jó voltodból,
Tudom szerelmedből,
Bocsánatot hogy vészek.

Valaki tehozzád,
Bűnből hogy kihozád,
Sírván imádkozhatik.
Még az vízötönnek,
Felindult tengernek
Habja közt is bízhatik,
Látván sok ínségből,
Ellenség kezéből
Dávid hogy kihozatik.

Azért öszvérekhöz,
Bűnösök- s lovakhoz
Hasonlók ne legyetek,
Mert ha szép intésnek,
Isten kérésének
Nem enged keménységtek,
Hám, féj, szabla s ostor
Délceg lovat megtör,
Bűnötökben elvesztek.

Ostori azoknak
Soha el nem fogynak,
Kik hevernek az bűnben.
Kik pedig az Úrban
Bíznak, bátorságban
Lesznek teljes éltekben.
Azért örüljetek
És dicsekedjetek,
Igazak az Istenben.

Dücsőség Atyának etc.