József Attila

Útrakészség

Ha elmegyek, ha szólítanak,
Utánam minden ittmarad.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
S utánam minden ittmarad.

Mennyi lány és mennyi ajándék!
Mennyi bűn és mennyi szándék!
De a bűnös, én nem vagyok,
De a gyáva - én az vagyok.
Mennyi bűn és mennyi szándék!

Én soha, soha nem nyugodtam,
Mindig, mindig csak futottam.
De miért is? - nem is tudom;
Szilaj Bánat az én hugom,
Jaj, a hugommal futottam.

A szerelemmel leszámolok,
Az élettel elszámolok.
Nincsen semmim s kire hagyjam,
Nincs szeretőm, mit tagadjam.
Az élettel is számolok.

De csak az bánt most, ha szerettem,
Hogy balog volt minden tettem.
Néha bárgyú képpel álltam,
Hogy szavakra nem találtam,
Hogy balog volt minden tettem.

Jaj, nem kisért az arany hangja,
Se fényes cím nagy harangja.
S ez a sorsunk - pici ember
Nagyot merni soha nem mer,
Csak törődik s nincs haragja.

Szerettem én is a rózsákat,
Még jobban a parti fákat.
Lesz még virág, csókos rózsa,
Sóhajt fa is le a tóra
S nem szeretem már a fákat.

Az én részem, a száz aranyom
Nem az enyém, mind itt hagyom.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
- Élet, Élet, Terád hagyom!