Szerző
Péczeli József

Péczeli József

református lelkész, költő és műfordító

1750. — 1792. december 4.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1115 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2013. február 16.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Péczeli József

Jobbágy, halál

Egy jobbágy, ki hetven esztendőt meghaladt,
S bajos vénségének nyögött súlya alatt,
Sárga, mint a halál, fonnyadt, száraz, görbe,
S kinek csípás szeme esett mély gödörbe,
E vén jobbágy, mondom, egykor a hátára,
Egy csomó fát kötött, s vitt volt szállására;
De a vénség miatt nehezen emelé,
Csak lassan ballaga roskadt háza felé.
Végre eltikkadván, leveté válláról,
S gondolkozni kezde szomorú sorsáról.
"Boldog egek! - úgymond - mely nyomorult vagyok,
Jó isten! kínjaim mely sokak, s mely nagyok.
Talán egy ember sincs, a föld kerekségén,
Aki annyit sírjon, mint én, szegénységén;
Bizony a fényes nap egész futásában
Ily boldogtalanra nem akad útjában!
Egyéb örökségem nem maradt apámról,
Hanem hogy vércseppek csorognak orcámról,
A földet trágyázom forró könnyeimmel
Szint annyit, mint véres verejtékeimmel;
De ezzel élelmem sokszor meg nem nyerem,
Gyakran nincs házamban egy falat kenyerem,
Egy héten négy napot adok az uramnak,
Egyet az istennek, - mi marad magamnak?
Azonban ok nélkül sokszor lefogatnak,
Meg sem mondják miért, s hatvant rám vágatnak,
Már a kínzás miatt egész testem tarka,
Kérgesek inaim, mint a lábam sarka.
Bár befogná szemem az örökös álom.
Ó, jöjj el már végre, régen várt halálom!"
A halál, aki kész mindíg a prédára,
Örömmel előáll a jobbágy szavára.
"Hívtál, ugye, pajtás?" "Úgy van, - felel a vén,
A rettegés miatt alig lévén eszén, -
Nem bírtam felvenni e fát a vállamra,
S azért kiáltalak, hogy add fel hátamra."
Talán még most is fut, oly gyors lett a lába.
Vélvén, hogy a halál hág minden nyomába.

Mit kell az emberről e példán ítélni?
Ezt: nincs oly nyomorult, ki nem szeret élni.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!