Szerző
Oláh Gábor

Oláh Gábor

magyar költő és író

1881. január 17. — 1942. június 23.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 969 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2013. január 5.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Oláh Gábor

Műtőasztalon

Levetkőztem. Koponyámat hátul a borotvás szolga,
Ott, hol a baj lelke fészkel, csontsimára letarolta.
Kis kereken járó ágyam halkan gördül hűs folyosókon,
Hideg borzong a tarkómon, szó ami szó, de elfogódom.
Most már mindegy. Hajt az élet, hajt az élet puszta vágya,
Kínon, jajon, szenvedésen át, a végső éjszakába.

A teremben, hol leraktak, már fehérben öt-hat ember,
Orvos állott. Rám sandít mind. Visszanézem félelemmel.
Altató gáz-maszk az arcán valahánynak. Egy keményen
Szappanozta, mosta, mosta két kezét - Pilátus, érzem...
Éles pici késeit már az ápolónő rég kirakta;
Körül vedrek, lavoárok, üvegek és vatta, vatta.

"Gyors narkózis" - mondja hegykén, aki kezét mosva mosta.
S megütött az éther-ámbra, roppant párfőm, égi posta.
Szijjba guzsol egy Caliban-arcú s rémbetört asszisztens,
Herkules légy: e vad, durva gúzsban mégis összeszisszensz.
És arcomra, hogy ne égjen, kulimázt ken a gyakornok.
Szivem, rossz motor, kihagy már. Kézmosó bakóm csak mormog.

Altató géz fedi arcom. Kezem, lábam összekötve.
Egy gázmaszkos most előbb lép - ápolónő áll mögötte -
Hirtelen lefogja orcám s két szememre ráborulva
Hull az átkos altató gáz... Hulla lesz belőlem, hulla.
"Szívja mellre" - mondja bölcsen. S én tüdőmet nyitva zárom,
Majd számolni kezd a rém - s én vele mondom: kettő... három...

Huszadiknál, mintha taglót vágtak volna homlokomba -
Beleüt az agyvelőmbe s felrobban egy titkos bomba.
Jaj! - kiáltok, vízbefúló, elmerülő vész-jajával;
De a szolga szijja nyügöz... menekülnék, árkon átal,
Bokron átal, ablakon át, emeletről a földszintre,
Nem lehet, nem! Lekötözve hörgök, szinte fölfeszítve.

Agyamban a robbant bomba csak dörömböl, csak dorombol;
Minden érző csöpp központot, érzem, összevissza rombol:
Úgy feszül az érhálózat kínba gázolt agyvelőmben,
Mintha gömböt pukkant a gáz túlfeszítve, levegőben.
Kínom ordít, agyvelőmet ezer tigris tépi, marja,
Megfeszülök - de nem enged a kötő szijj polip-karja.

S mintha nagy gömb, egyre fogyva, gombostűfejjé parányul:
Úgy fogy egyre öntudatom... hörgök, öklendőn, pogányul.
Lassan-lassan elalélok. Uram, megadom magam.
Rángó karom csak elernyed. Oláh Gábor odavan.
A nemlétnek szakadékán, érzem, hogy száll, zuhan a lelkem -
S mint csöndes halott, terülök el a műtőn, összeverten.

S aztán - egyszer - nagysokára - századok vagy percek multán:
Fölmerülök a nemlétnek tengeréből... Hűtve hull rám
Hűs hulláma létre bontó levegőnek. Szemem nyílik -
Fehér arcok bontakoznak: orvosok - nők - drága villik.
Fejem, nyakam bekötözve. Ereimben hűs tej foly tán.
Nyugodt vagyok, mint a hurik kebelére hullott szultán.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom