Szerző
Oláh Gábor

Oláh Gábor

magyar költő és író

1881. január 17. — 1942. június 23.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1005 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2013. január 2.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Oláh Gábor

Ülök a dombom

A dombon ülök, mint a gomb a bazilika gömbjén.
Csakugyan, száll is hozzám fel ködökbe szövött tömjén,
A dárdahegyű füvek és sárgaruhás virágok
Imádság-sóhaja hozzám fűszerszámként szivárog.
A barna porban sok vörösfrakkos bogár ma nászban
Párjához kapcsolódva húz, szánkázik zabolátlan;
Mint pici kis lokomotív, fordítva húzza hozzá
Szerelembe csatolt nejét; soha szét nem bogozná
Édes kettősségük csodás viszonyát; menve mennek
Fű-dsungelén, vakond-túrás hegyén a rengetegnek.
Hangya-karaván mozgó kis sötét vonalja hídal
Az úton át, nagy gömböket görgetve s szinte kínnal
Törtetve át kavicshegyen, falomb-avar veszélyes
Lomhalmazán; tapogató csápjuk kutatva kérdez.
Fölöttük, mint az ellenség bombadobáló gépje,
Szitakötő-monoplán zúg, pókhálókat letépve,
Mint kinn a véres harcmezőn, ha drótsövénybe gázol
Méregbe robbant vas halál, s utána lomha fátyol
Füstköd lobog. Fűszönyegen aranytallért ki hint szét?
Nem is hinnéd: az égi Nap dobálja porba kincsét.
Meg-megragyog ingó tava a szórt arany mezőknek,
Hova hullnak, a füvek is aranyba szegve nőnek.
Határtalan rémek gyanánt fák bujnak el az égbe,
Lomb-oszlopukra ráborul az égbolt síma kékje.
Valami nagy szél lengeti, s úgy reng, mint reng a tenger
Sok szárnyas lény hajózza fenn, repülőgépes ember.
Ott messze, messze kéksötét barlang a lomb odúja,
Ott álomdallal ringató sípját valaki fujja,
Ott régi szép regéket mond az erdő remetéje,
És fűnek, fának súgja, hogy aztán tovább beszélje.
Arany mezők, smaragd mezők Amerikája zöldel,
Beszél a szél a mennybe rég szerelmes buksi földdel,
Levelét is diktálja tán, hadd vigye légi posta,
Írógépjén harkály-segéd kopogja, csak kopogja.
Villantja itt-ott tükörét bujósdi nap sugára,
Mint pici kém-reflektorát, az ellenség hadára.
Parányi rémek felütik fejüket rá - s lehunynak,
Lappanve füle árnyán egy meghökkent tapsi nyúlnak.
Ott lenn, alattam, forr a lét, míg ülök fenn e dombon,
Mint Öreg Isten a hegyek tetőjén. Kis dorombom
Mélán pengetve, rímeket csenditek össze halkan -
S valami láthatatlan száj bársonyát érzi ajkam.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom