Sipos Domokos

Bitóra kísér egy zord menet

Négy fakó fal s egy rácsos ablak,
Esőtől barnult vén házfedél,
Egy bús akácfa s szürke deszkák,
Ha kell, ha nem, mindennap látlak.
S míg tollam végigszántja a fehér papirost
És szívem írom a sok-sok néma sorba,
Kigyúl bennem egy réges-régi fáklya
S egy dölyfös tárogató hős regét zenél:
Nincs semmi veszve, minden sor
Egy büszke kardcsapás, mi ellenséget ér,
Nyomában eszme forr s mint tiszta bor
Álomszép jövőért lángol a csöppnyi vér.
Hej, fakó fal! Szomorú rácsos ablak!
Szívemet be sokszor vertétek bú vasába!
Most megint börtönbe zártok s minden hiába:
Lelkem nem repül, itt marad kínzott rabnak.
S mord porkoláb, a rémes kétség
Csörgeti rabbilincseit s szemembe röhög:
Csak csend, csak csend! Itt úgy sincs mentség!
És vaskapocsként szívem szorítja s marja,
Hogy minden szó csak füst és pára
S e rongy föld bús levében csak lötyög-lötyög.
Most eső szitál szürke függönyt ablakom elé
S eltakar mindent: lángot, kétséget, reményt.
Most kérdezni sem tudok: Érdemes, nem-é?
Most, most e percben, tőlem minden veszhet,
Most, emberek, e búrács mögött mit se kérjetek!
Engem bitóra, máglyára kísér egy zord menet,
Most nem tudok mást, csak meghalni értetek!