Szerző

Sipos Domokos

prózaíró, költő, megyei tisztviselő

1892. augusztus 4. — 1927. december 22.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1262 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2012. december 22.

Megosztás

Címkék

Sipos Domokos

Nagyanyám

A tornácon ült egy kicsi széken
S a napba nézett nagyanyám.
Vakság vont szürke függönyt két szemére,
S míg pergett a fény két kezére,
A színek lassan beosontak lelke ablakán.
Szürke haja csak gyérült-gyérült
És évről évre fehérült,
Ráncos kezén szántottak vén erek,
Sasorra volt és mosoly bujkált ajakán.
Egyéves voltam s azt mondják:
Kacagós, tömzsi, szőke kis fiú.
Nyár volt, megindultam egy délután,
Akkor vakult meg nagyanyáim,
Én nődögéltem, ő összement,
Mint késő ősszel fán felejtett szilva.
Ölébe vett, mesélt-mesélt
S a hajam simogatta.
Fonnyadt ajka lágyan fonta,
Sodorgatta szavak tiszta lenjét:
Keresztúton hogyan lobbant régi kincs
Hajdanában mit csinált a prikulics
Fehér ember merre járt
Szép lány szíve miért fájt
Róka hogy fogott nyulat
Hogy csapta be a vadászt
Hogy lopta el komámasszony kakasát.
Ó be szép volt a mese!
Hintázott rajta lelkem csónaka,
Csillaglámpákat gyújtott az este
S illatot vert a fodorménta.
Ő nem kért semmit, nem várt semmit,
Végpercében is nevem suttogta.
Jött a Halál, ellibbentette szeme fátyolát.
Mosolygott s indult. Látta már kis fiát.
Ó drága nagyanyám!
Ha utolsót kongat bús szívem,
Tegyétek testem, a lezuhant harangot,
Nagyanyám csontjai mellé!
Ha egyszer visszatér a hang belé
S vándor lelkem ijesztik föld alatti rémek,
Nagyanyám átnyújtja hozzám kis kezét
S csendesen suttog: Ne félj fiacskám!
Mondok egy mesét.

Sipos Domokos aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ