teveo kedvenc versei
A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.
Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Kezem húnyó parázs fölé emeltem...
Kezem húnyó parázs fölé emeltem
s alattomban megégtek ujjaim.
Hétköznapon pünkösdöt ünnepeltem
s rossz arccal jártam rózsák útjain.
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég...
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még...
Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
Én hét sovány esztendőt éltem,
amelyre nem jött hét kövér.
Remények ágyán elhenyéltem
és múlt a nyár. És jött a tél.
Az ember összehúzza jól magát!...
Sokat lát, aki negyven évet élt.
Most már feladhatok minden reményt.
Halálos baj már az a régi lob...
Ha eddig így volt, nem lesz sose jobb.