szklara kedvenc versei
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós...
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen...
Ó mennyi szerencse
és mennyi talány!
A régi Velence
s az ifjú leány.
A tengeren mily tiszta fénnyel
Csillan az édes holdsugár!
Jöjj gondolámba, itt az éjjel,
S rég várlak én epedve már.
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?