pummogo kedvenc versei
Annyit beszélnek máma gyűlöletről
Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Itt van az ősz, itt van ujra...
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Ha néha, néha, titkos órán,
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat...
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Indul őt keresni egész Magyarország,
Ország czímerével a koszorút hozzák;
Száll ezernyi népség sírját koszorúzni,
Koszorúzott sírján sírva leborulni.
Új még a sir, szent halma még kopár,
Halottjának még vérzik kebele,
Ki a szabadság kétségbeesett
Végső küzdésében elvéreze.
Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég erős-e lelkem,
Hisz férfitől ez csak kötelesség.
Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed',
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
Két egy édes testvér haza
Magyarország Erdélylyel,
Magyarjain kivül tart még
Másokat is kenyérrel.
Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent,
Mitől borongtam s bolondultam titkon.
Életünk kertjében őszi rózsa nyit,
Elszállt már az illat, a tavaszi kéj.
Fehér dér borítja fáink lombjait,
Rövidül a nappal s mind hosszabb az éj.