kozmazsu kedvenc versei
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.
Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Az emberek, ha járnak-kelnek,
Hallanak mindenféle nyelvet:
- Egyik csicsergő, fülbemászó.
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Életét, magáét, éli néha
A harcos ember:
Megtelik szerelemmel
S valahogyan kifordul a sorbul.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant...
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.