horvathzsoka kedvenc versei
Ha a hitem meg nem tart téged
Fehér virágnak, aki voltál -
Asszony, esendő, árva lélek,
Mi lesz, mi lesz, mi lesz belőled:
Utszélre hullott liliomszál.
Vándorpálya, róna, hegyvölgy
Kitől messze vet;
Fölvarázslod báj alakban
Hiv emlékezet!
Ne vedd zokon, szerelmem,
Ha lelkem, mely tied
Egész a sírig, olykor
Körödből elsiet.
Egymást űzi bennem édes
És fájó emlékezet!
Elhagyott engem mindenki,
Ah! nem bízott bennem senki,
Te voltál az egyetlen, ki
Bátran nyujtottál kezet.
Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.
Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke...
Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem gyönyörben olvadoz;
S bár rettegek, ha más szerelmet int,
S tömjént hódolva kellemeidre hint...
Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.
Nem! nem!... ennek hinni kell
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett;
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.
Boldog, kit a szenvedélyek
Habzó vada tép szét,
Ki nagy eszmék védelmében
Veszti haló részét.
Hegedülnek, szépen muzsikálnak
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.
Mondod: az ég... és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült -
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.
Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.