horvathzsoka kedvenc versei
Mint liliom szirma,
Az illatos párnán, -
Apró kezed alszik
Pedig szavát várnám...
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.
Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Fakó sugára már csak árnyékokba,
Kétes, bizonytalan ködbe merül.
S képedre száll
Egy fénysugár,
És ott megáll,
Megáll!
Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! - sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt' oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Minden ágon, minden bokron
A' csalogány énekel...
Szerelem édes álmában
Boldog az ifju kebel.
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Csapongó fecske száll a magasban
Gyors szárnyon.
Reszket a szívem, reszket a lelkem,
Ha látom!