francishsmn kedvenc versei
Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.
Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;
Szeretem halvány arcodat
S bágyadt fényű szemeidet,
Azt az ajkot, amely lángol
S mégis hallgat, mégis hideg.
Te halvány hold bús világa!
Légy könnyeim bizonysága,
Melyeket e hegyoldalon
Hullattam sok esthajnalon.
A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Nagy Istenek! Elég, elég a csendből!
A béke megfullaszt, - beteg vagyok.
Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam?
Itt minden hallgat, minden mosolyog.
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Oh! ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi-felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolygva:
Férfié az élet gondja.
"Ez-e hát a puszta? ama híres puszta?
Csikósok, betyárok, poéták édene?
Melynek képeit már annyiszor elnyúzta
A festő, a költő, színpad, tánc és zene?
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.