francishsmn kedvenc versei
Mikor a nagymama kiment a konyhába,
magunkra maradtunk egy pillanatkára.
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
Kigyúlnak a csillagok a falu felett,
Sötétebbre festi az éj a levelet,
Kicsiny házak meghúzódnak a fák alatt,
A sötétből kis ablakok világlanak.
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
Rózsaszin márványból
Van szép palotája,
Szűz-fehér selyemből
Uszályos ruhája,
Fején kis korona
Rubintból, gyémántból,
Övén aranycsillag
Fonott holdsugárból.
Sipol az erdőn végig,
Szavára mind megáll
Kis béka, gyík, giliszta,
Nyul, őz, hernyó, bogár.
Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Belepte első hó pihéje
Dombok hullámos vonalát,
Fehér dombok, szürke téli ég alatt.
Csak nyugaton szüremlik át
Pirosas-sárgás esti fény,
Mint egy emlékezet
A hó felett.
A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Kis szürke ló húzza
A fakó szekeret,
Fakó szekérkasban
Zöld dohánylevelet.
Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.
Tetőről már esővíz csordogál
Egy szürke négyszög ez a messzeség
Körötte álmos, ólmos, nedves éj
Csatorna csője csurgó vízben áll.