beccaelle kedvenc versei
Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Az én útaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.