Noemko kedvenc versei
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Anyám táncba mehetnék,
minden leány ott van,
"Kicsiny vagy még leányom,
Jobb neked a zugban."...
Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog -
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.
Arcomat éri
hajnali fény
és sírva, remegve,
zokogva, nevetve
álmodom, álmodom, álmodom én.
Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.
Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül...
Mint a hajótörött palackját,
Úgy dobtam el e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer alakban
És egyszer mégis csak megöl.
Kő a kövön: itt tegnap kocsma volt még,
Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég.
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.