Marcsy kedvenc versei
Büszkén kanyarga széditő magasban
A bérc szülötte, a királyi sas;
Majd a felhőkbe rejté termetét, majd
A földre szálla játszi könnyüséggel.
Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
Nincs: vége és többé soha -
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.
A törpefenyők szívós karja közt
Feküdtem önfeledten.
Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
A tekintetem, ahogy fölvetettem
Találkozott egy óriás madárral.
Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
A nagy magasban szinte állt felettem.
Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Csendes sötét éjjel, meglepett egy álom,
Idegen az élet - holtak után vágyom.
Barátok, rokonok voltak körülettem,
Éltem javát velök de rég' eltemettem.
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat...
Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.
És jönnek az évek... és mennek az évek,
a szív belefárad, a szem beleréved:
a partot keresve, a partot.
Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?