Balsamo hozzászólásai a Társalgóban

Zivuska Andor

Hajóm

Hová, hová bus sötét vitorlák?
Hová mégy hajóm?
Mi hajt, mi űz?... A régi tűz
Hunyorogva néz ránk elhalón!

Mi vár reánk? Parttalan vizek:
Remegve érzem: nem hiszek
Gyönyörbe, vágyba, kéjbe!
Hová, hová sötét hajóm?
Valami sugja elhalón
Csak el !...csak el !...az - éjbe!

Derbreczeni szemle. 1912 Január

Csalónak nézhetnek

Paraszt menyecskét ölelek mostan,
akit folyton megcsal az ura.
Mint számonkérés áll mellettem
És néz a gazdag, bűnös falura. ■
Sudár és dús, de gyermektelen.
M egölték benne az anyaságot.
Panaszos könnyben úsznak szemei
Mint koporsós, fekete virágok.
Fanyar, szép szája kriptaként
fel-felcsikordul, sírva zárúl.
Rettentő titkokat suttog el
Fajtámról és kifosztott magáról:
Elmondatja vele a szerelem.
Azt hiszi szegény én jobb vagyok
Reámborul görcsösen forrón
S együtt bukunk, mint hulló csillagok.
Csókos csalónak vélhet, aki lát,
Ahogy e siró asszonyt ölelem:
Pedig csak egy sírkövet tartok
A legbújább, a leghűbb földeken.

Bakó József

Kuliffay Ede: Andris gyerek

Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arczán a köny csakugy pereg ...
’Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?’

És a kertet gyönge lába
A garádig összejárja;
Megkérdezi a virágot,
Édes anyja nem-e járt ott?

Sír-rí szgény Andris gyerek,
A kit keres nem lelte meg;
S kiül búsan az utczára,
Az utczának a porába.

„Gyere Andris, gyere velünk,
Játszani a rétre megyünk.”
Nem mehetek: anyám várom,
Tán még ot van a vásáron.”

Sír-rí szegény Andris gyerek,
A kit ugy vár nem jöve meg, ...
Piczi szája egyre kérdi:
’Mikor fogsz már hazatérni?!’

Apja szeme könybe lábad ...
”Gyermekem, ne várd anyádat;
Nem jön vissza már többet ő, –
Fogva tartja a temető ...”

Hullanak a falevelek,
Andris könnye már nem pereg;
Édes anyját föltalálta, –

Mennyországba ment utána.

Hó

A - Debreczeni Szemle számára írta:

Pásztor Árpád

Ringva, lengve nagy pihékben,
Álmodozva lágy fehéren,
Nyarat és őszt eltakarva
A mezőkre, az avarra,
Az erdőkre, pusztaságra,
Mint a felejtésnek árnya,
Szívemben... fönn a légben,
Halk zenével, lágy fehéren...
Tompán...szinte hallható

Hull a hó.

Körülöttem...semmi. Semmi.
Valami készt menni...Menni.
Ösmeretlen temetőkön,
Fehérlő nagy hómezőkön,
Uttalan útat keresve,
A csillámló végtelenbe.
...Pedig halkan, egyre esve,
Minden léptet eltemetve;
Tompán - szinte hallható -

Hull a hó

Gaál Mózes:

KIPP-KOPP!…KIPP-KOPP!…NYISS ABLAKOT!

Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!
Szegény koldusmadár vagyok.
Sikolt a szél a kertek alatt,
Kavarja a fagyos havat.
Fázik a nap… az ág remeg…
Kérő szavam nem érti meg.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Két napja már, hogy éhezem,
Kinn a mezőn jéggyöngy terem.
Sem egy bogár, sem egy bogyó…
Eltemetett mindent a hó.
Hozzád jövök, jó angyalom,
Szegény madár, rimánkodom:
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Van ember is, ki ily szegény,
Amott az utca szögletén.
Úgy sírdogál egy kis leány,
Nincs anyja tán, nincs apja tán.
Ruhája rongy, cipője sincs,
Ha rám nem is, reá tekints!
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Megfűtőzöm, s tovább megyek,
Tovább megyek, búcsút veszek.
Koldusleányt fölkeresem,
Ne sírjon oly keservesen.
Megmutatom a házatok,
Hol engem béfogadtatok.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Lesz még tavasz, a lomb kihajt,
Majd hallotok szép háladalt.
Szép háladalt dalolgatok,
Jó emberek, tirólatok.
Ha zöldül a mező, halom,
Imádság lesz minden dalom.
Hints egy szemet, dobj egy magot!
Kipp-kopp!… Kipp-kopp!… Nyiss ablakot!

Hajnal felé!

Julius elején 1860.

Ne kongjatok hajnalharangok!
Nem múlt el még az éjszaka;
Korán zendülnek még e hangok :
Nem fénylik a regg csillaga.
Sugárit nem löveli széjjel
A hallgatag bérczek fölött.
Biztatva szép tündéri fénynyel :
Az éji gyász elköltözött!

E csillag még távol haladva
Bolyg látkörünk ködébe lenn,
Nehéz, sötét ború takarja . . . .
Virraszszatok, mig megjelen!
De keltő dalra ne riadjon
Se lant, se ajk idő előtt,
Az álmadó még hadd szunyadjon,
S ki már virraszt : mért keltni őt?

Mert még megcsalhat az a kis fény,
Mit sejt káprázó szemetek!
Reves fatörzs : közel tekintvén
Világol, mert — avult beteg.
Fel-feltűnő kis légi pára
Kaczérkodik nagy fényesen :
De szertelobban nemsokára . . . .
Kövesd : mocsár felé viszen.

Fény a fény között nagy a különbség ;
Ez ég örökké : az csaló;
Sugári bár a tájt betöltsék
Vizsgáld meg jól: ál ? vagy való ?
A kakas nem szólt harmadszor még.
A hajnal pirja sem ragyog,
Körül-körül komor sötétség
Harangok, hát ne kongjatok!

Te toronyőr, ott a magasban!
Kürtödbe még ne fújj belé!
Elég jókor : ha szerteharsan,
Midőn derül kelet felé....
De most? Minő sűrű sötétség!
Bár a tömeg már nyugtalan.
Fölébredett, benn semmi kétség,
Ám hajnal nincs még, — hasztalan!

Az álom bosszú volt : megunta;
Vágy hajtja őt fölkelni már.
Tűrjön, várjon? . . . El van fogalva
Hívén : nem ér czélhoz, ki vár.
De hát : ki nem várván megindul
Bármely, hiú kis láng nyomán,
Nem ér a láp hinárain túl . . . .
Ne kapkodj a csalfény után!

Szeretném én, ha hajnal volna!
Csak én szeretném igazán!
Hegy, völgy, mező ha pirosulna,
S nem szunnyadnánk mi s sem lazán.
Vérszinben a tér . . . óh nézzétek!
Vérszinben ég ország - világ....
Hajh! minmagunk ámítni vétek:
Mogorva éj; egyhangúság.

Azért tehát még legyen néma
Hajnalharang, kürt, lármadal,
Ha villog is bár itt- ott néha:
Tart még az éj bus árnyival.
Aludni már nem tudva úgyse,
Virraszszatok csak éberen,
És várjátok.... míg végezetre.
A hajnalcsillag megjelen.

Thali Kálmán.

Haza jöttem.

Hazajöttem, itthon vagyok, itthon,
Hova lelkem sóhajtása rég von.
Mint a madár - viruló hazába.
Vágytam én a szülőföldi tájra;
Messze hagyni gondjaidat, élet,
Mely fáraszt és szivet, lelket éget.

Csolnak valék, kit ti szilaj habok,
Sors habjai, messze sodortatok;
Tépett levél, kit őrjöngő szárnyon,
Vitt a szélvész hideg, puszta tájon,
Örömtelen, sivatag helyeken.
Csakhogy egyezer még haza jöhettem.

Mint szerelmest, kit vágyva keres fel
Hü kedvese forró szerelemmel :
A futosó gyermeki emlékek.
Vendég gyanánt mind hozzám gyülének,
Ez is, az is megcsókol, megölel,
S megtelik a sziv ajkuk mézivel.

Bár oly sok a hervadt öröm, remény
Életemnek kietlen mezején,
A szép múltnak, szép öröm virága,
Ráhajol lelkem omladékára.
S mint kikelet a sirok hantjait,
Befödi a boldogság romjait.

De alig. hogy pihent a szenvedő.
Bujdosnia kell, mert hisz vándor ő;
Menni, menni, ahol nincs, ki várna
Meleg szivvel szerető karjába;
Még egy érzés, egy futó pillanat,
Sszülőföldem, nem látod hű fiad!

Czelder Márton

Kisfaludy Károly

Szomszéd asszony udvarába
Két galamb szállt minapába`;
Bár elmémet mint futtatom,
Melyik szebb? azt nem tudhatom.

Egyik fürge mint a kis hal,
Arcza piros mint a hajnal,
Nem is csoda, két nap süti,
Bogár szemét, ha felüti.

Nappal is éj látszik haján,
Rózsa virit kerek száján,
Ha ez csókra tüzesednék,
A méreg is mézesednék.

Mint a hattyu szép a másik,
Mikor rózsák között játszik.
A mintha buzavirág kelne
A friss havon, olyan szeme.

Liliomból szőtt arczáján,
Gyöngybe foglalt édes száján
Szelíd öröm mulatozik,
Onnan más szivébe szökik.

Hej csak ide röpülnének!
Be örülnék a szőkének;
De a barnát is szeretném,
Szint oly kedvvel ölelgetném.