Zsolt Bélaíró, költő, újságíró és politikus |
Nincs gyilkosabb halál a télnél,
Egymástól fáztunk, összefagytunk
S mintha nem élnék és nem élnél.
Búgó hívásom egyre ritkább,
Elfáradtam magam kínálni.
És nem vagyok züllött kanári,
Aki ünnepli a kalitkát.
Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.
Egyetlen könnycseppet sem ért
Minden szomorúságom,
Egy csöppnyi vért sem érdemelt,
A tenger háborúság,
Kár volt a részegségemért
Minden gyűszűnyi korty bor,
Egyetlen reggelt meg nem ért
A fosztogató éjjel.
Völgyben vagyunk, barátaim, hiába
Kapaszkodunk, hiába vérzik ujjunk;
A szikla nem köt, egyre visszahullunk,
Arccal bukunk a völgy dagadt sarába.
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
Tán téged göngyölget a sorsom
Reggelillatú, tiszta gyolcsba
Sok fülledt pendelyek után,
Miket szaggattam tehetetlen.
Itt léptetnek az árva fák,
Vert katonák züllött komiszban.
Városi fák, kiket az ősz
Szerelt le és a dér leszabdalt
Csillagot, tarka paszományt.
A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!
Elmegyek, elmegyek
Nem bontok itt sátrat.
Aki nálam bátrabb
Verjen itt gyökeret,
Verjen mély gyökeret,
Nőjjön és tenyésszen,
Férgen és penészen,
Ága, lombja vesszen...
Lelkem mindennap új nyomorra ébred,
Álmomban száz valóság fosztogat:
Ki mondja meg, mitől vagyok szegényebb?
Naptáram decembert mutat,
Az órám most üt éjfelet
S nem csattogtatják szárnyukat
Az emlék és a képzelet.