Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Setét hajadnak árnyában nyugodtam,
S nyugalmam nem volt enyhe s békhozó:
Kegyelmed távozásán riadoztam,
Mely mint hajad lengése, változó.
Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?
1
Hagyjátok színjátékot firkálni az embert,
Ah szomorúbb az, mint kellene, sőt nyomorú.
Vica lelkem! hova sétálsz?
Tudod-e, hogy rosz helyen jársz?
Szerelem van itt elvetve,
Reá búbánat ültetve;
Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem.
Gyűl, fogy a nép a szinházban,
Mint az ár-apály;
Változandó sokasága
Gyakran le-leszáll.
Elhajlál s a hazát kész volt megsérteni nyelved,
Mellyel imént buzgó s jó akarója valál.
1
A balkéz embert szokták volt híni balognak,
Névre s egész ember súlynyira vagy te balog.
"Isten hozzád, büszke város,
Roppant kőhalom!
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.
Kisfaludyt gyászolni ki jő? mily szánakodó nép,
Mely nem földi, mi mély bánatu néma sereg?
Handabasát neki a nyavalyásnak: régi betegség
Bántja fejét, s gyomrát, vess neki handabasát!
Összemértem szép szemével,
Szöszke Lilla szép szemét;
Bájos arca kellemével
Phyllis arca kellemét...
A kegyes Boris szerelmét,
Dafne csendes jó szivét;
A szemérmes Emma képét,
Lincsit, lelkem szép hivét,
Szöszke Laura kedves arcát
És mosolygó bibor ajkát,
Szép szemének szép sugárát,
Ninon, érted megvetém.