 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből;
Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi a hont.
Mint a gyenge virág haldokló fára fonódik,
S repkény karjaival tartja ölelve hiven...
Súgóból Sikináv kritikus lőn. Annak előtte
Hallgatták, és most nincs ki ügyelne reá.
Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És szomjamat vízzel nem olthatom.
Nem oltaná el azt a Balaton,
Nem a mézes szőlőjü Badacson.
Szegre, morály! bíztos hajlék, amelybe vonúltunk.
Lássunk munkához, rágjuk a hír fiait!
Gyászolom a hitlent, s nem színlett gyászom örök lesz;
Él ugyan ő, de nekem szívben örökre kihalt.
Melyet egykor hű kezekkel
Szedtem a mély völgyeken,
Elhervadt már, s új virágot
A tél nem nevel nekem.
Fák sudarán zápor s szélvész harcolnak időnként,
Mégis fenn a sas tartja királyi lakát.
Másnak bölcs, te korán érett szóhőse, ki vagy te?
Csak te az élni tudó, csak te a honfi magad?