Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Emlékezni fogok rólad, ha nem engedi sorsom
Lenni közel hozzád s csüggeni bájaidon.
Szép fiatalságod s lelkednek tiszta erénye
Áll a jövendőség fátyolos arca előtt.
Messze az elmúltak honjába kivánkozik e szív,
S a zajgó kebelen visszasohajtva dobog.
Béla fiát, Lászlót a váradi sírterem őrzi,
Lelke magas mennynek fénypalotáiban él.
Nagy haragú Etelét, dúlóját annyi hadaknak,
Százhalom aljában rejti az érdi határ.
Nem faragott, oh lány, kőből a müvész keze téged;
Élve levél kővé a kora búcsu miatt...
Súgóból Sikináv kritikus lőn. Annak előtte
Hallgatták, és most nincs ki ügyelne reá.
Halla török zajgást réműlt várában Egernek
S a sír álmaiból felnyöge arra Dobó...
Játszol örömmel, bánattal; játékodon ámúl
A sokaság s tapssal tiszteli szózatidat.
Férj s atya nyúgoszik itt; özvegy s négy árva keserve
Tette beszédessé rajta e néma követ...
Mint a gyenge virág haldokló fára fonódik,
S repkény karjaival tartja ölelve hiven...
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.