 | Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Szerencsétlen, igen szerencsétlen
Gyermek, mint keseregjem halálodat?
Míg az ifjúság zsengedő korán
A nyájas épség, s kellemek virítnak
S bennünket gyakran víg örömre hívnak,
Az állhatlan év elhalad során.
Sallay! hogy fecskét láttál legelőször ez éven,
A Duna habjaiban arcodat öblögetéd...
Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról...
Kár hogy a pap megkeresztelt,
Jobb volnál pogánynak,
Mert pogány vagy és kegyetlen
Híved fájdalmának.
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.