Vörösmarty Mihálymagyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja |
Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.
Megrendíthetlen nyugodalmad, o lant fia! Ember
S emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Láttam kelni serény lován
Honnomnak szomorú halmain a nemest.
Láttam, mint emelé vasát,
Rettentő tüzesen a magas ég felé.
Miért jelensz meg álmaimnak
A déli tájak völgyiből?
Oh lány, mosolygó ajkaiddal
Miért jelensz meg álmaimnak,
Ki tőlem ébren elhajolsz? -
A legvidámabb hajnal arcidon,
Szemedben a szép csillagok sugára,
Ruháid ezüstös fellegek...
Súgd meg nekem, kis fúvalom!
A lányka álmait;
Te láttad és kisérted el;
Hogy hantra dőle itt.
Irgalom a hűnek! ne gyötörd szolgádat, Apollon!
Im akarok, s mely kín! semmire sem mehetek.
Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Téged, egek s csillagkoronák éjféli barátját,
A föld fellegein túl rideg ormi lakót,
Hogy közelebb jutnál, a csillagok ősura, téged
Tittel! ohajtásid tűzseregéhez emelt...
Nem hervaszt engem szerelem,
De bú és fájdalom;
A sírba szállt le jegyesem:
Elhúnytát siratom.
1
Y árva betű, régóta gyanús vagy előttem,
Ösmeretlen szám vagy sok kivonások után.
A csendes éjnek rémei közt sebes
Rohanva visznek lábaim: a ködös
Égig nyuló hegy meg nem állít,
Sem pokolig leható nyilások.
Szép az Asszony, szebb mint máskor,
Ha hamisság van vele.
Láttam ilyet, s majd megvesztem,
Szívem úgy elgyúlt bele.