 | Verseghy Ferencköltő és nyelvész |
Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
kezedet szerelmesed?
Aludtam; 's álmodozni kezdék
már prósaszóval, már dalokban:
Kloét festék le álmaim.
Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
Ki-zárt szerelméből, 's meg-szegvén hitét
el-adta szivét.
Mint vagy Palócz? Cserháti tartományodban
ritkúle már az ostoba?
Dámon, hát csak elfelejted,
férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
pártod által Czidlidet?
A' zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,
egy forráshoz ült Rozilis
és melléje Dafnis.
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Legnagyobb kints a' szabadság!
Vérrel szerzik azt a' nemzetek;
én is benned, szép szabadság!
véghetetlen kintset tisztelek.
Jó Leányka! szépen nyílnak
szép ortzádon a' tavasznak
kedves rósaszínei.
Tegnap engem' Kedvesemmel
kettetskén a' zöld ligetben
andalogni lelt Anyám.
Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem szeretlek.