 | Verseghy Ferencköltő és nyelvész |
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.
Láttya Hímen a' vak Ámort
szerteszéllyel tébolyogni
a' bozótos réteken.
Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk
engemet eggy üdeig messze ragadni talál,
's más valamelly Szépség érzékeny lángjai által
szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;
meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas...
Töltsük Laura! kedveinket;
múlnak napjaink.
Holnap tán már esteinket
fűzik sorsaink.
Aludtam; 's álmodozni kezdék
már prósaszóval, már dalokban:
Kloét festék le álmaim.
Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,
ha nyertes nem lehetsz?
Nézd a' hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a' hó! Görnyed az ősz liget
a' súly alatt, 's a' röst folyónak
zajjai partyaihoz hegednek.
Meg-látván a' kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a' Néném
kába volnék, ha hinném
hogy a' férfi tsók tilalmas.
Legnagyobb kints a' szabadság!
Vérrel szerzik azt a' nemzetek;
én is benned, szép szabadság!
véghetetlen kintset tisztelek.
Mit? Rozílis! illy korodban
arra kérhetsz engemet:
hogy tenéked, mint barátod,
felszentellyem szívemet?
Ott szendereg, ledűlve egy halomra,
's mosolygva nézget a' virágos ágyra,
szívemnek Asszonya!
Nézd a' búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.
Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
S elszaladtam.