Turcsányi Elekíró és költő |
Kisirt szemekkel ébred rám a hajnal,
Sötét szobában oly szörnyű a csend
A messzeségből egy nászindulónak
Tépett zenéje a fülembe cseng.
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
- Meghalni rajta rút halál! -
A tébolyult életvonat.
Fessed az arcod,
Fesd pirosra,
Fekete zápor
Úgyis lemossa;
Úgyis megőrli
Lassan a bánni
Gyenge orcádat...
Ó, szinek, bohókás, játékos szinek,
Ó, vonalak, karcsúk és szétfutók,
Ó, város, melyet nem látok soha
S cirádák ódon háztetőkön...
A szemeimen keresztül
A végtelenbe süppedek
És portól, bortól csüggeteg
Szempillám meg se rezdül...
E két fekete ház
A homlokom alatt
A fehér könnyasszonyoknak a háza...