 | Tóth Kálmán szerelmes verseiköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Kevélyen mondám a bérczeknek:
- Mig jártam fönn a hegytetőt -
Szivem, mint sziklátok, kemény lett,
Ah végre nem szeretem őt!
Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.
Halottnak tettetem
Magam elébb, utóbb,
Hogy megtudhassam azt,
A mit most nem tudok -
Az a titkos kis lány,
Az az én kis rózsám,
Majd csak magára vall
Ott a koporsómnál.
A szerelem gyertya, vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.
Jaj istenem! Jaj istenem! beh félek!
Baja történt tegnap este az égnek...
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én.
Te a földre, édesem.
Nem! nem!... ennek hinni kell
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.